Megláttuk az első csillagokat. Véget ért a Shabbat, és vele együtt Jom Kipur, a shabbat shabbaton, a szombatok szombatja. Vége a hosszú napnak, vége a 25 órás böjtnek. Ahogy előkészülünk a böjt utáni első étkezésre, kicsit szomorkás a hangulatom: máris hiányzik ez a különleges nap. Az engesztelés, a bűnbánat, a megbocsátás napja.
Kint sötét van, kezemben egy bögre tejeskávé, a foszlós tejes kalács szeletei a szépen díszített asztalon az édesanyám által hímzett terítő alól kandikálnak ki. Jom Kipurkor rá is emlékezem.
A kávé kellemes meleg a kezemben. A gyerekek már alszanak. Ahogy végigdőlök a kanapén, hallom, ahogy Kevin egy szefárdi piyutot dúdol, egy kedvencünket, amit tavaly jom kipurkor ismertünk meg ebben a verzióóban:
Miközben az engesztelés napjának melengető alkonypírját élvezem, nem tehetek mást, mint újra hálát adok azért, hogy ma nem hangzottak fel a a szirénák, mint 37 éve; hogy a ma is bekapcsolva hagyott rádió egész nap néma maradt. És hálás vagyok azokért az emberekért, akik 1973-ban készen álltak, hogy megvédjék a hazájukat.
Elfogyott a kávém. minden csendes már. Egy újabb év áll előttünk.
