Jeruzsálem akkor és most

Eredetileg egy blog bejegyzés 2007. július 25-n.

Érdekes volt ez a jeruzsálemi kirándulás. Nincs messze Tel Avivtól, de azért egy másik világ. A bohém negyed, az óváros, a Templom romjai, a Szent Sír Templom, a Sziklamecset… Gyerekkoromból élénken él az emlékezetembe az én nagyon Mormon-Katolikus vegyes családom áhítata, hogy Jézus nyomaiban járhatnak.

Nekem a macskakövek, a nyelvek, a kultúrák keveredése, a pocakos tartalékos őrmester a fa árnyékában, a sült bárány illata, a képeslap és kegytárgy árusok forgataga, a hosszú kabátos, imádkozó zsidó férfiak kántálása, a Siratófal forró köveinek érintése vésődött nagyon mélyen a tudatallattimba.

13 éves voltam, amikor legutóbb ott jártam. Tavaszi szünet volt, jött az egész (örökbefogadó) család. Egyik nap a családom Betlehembe vagy Názéretbe indult kirándulni, de én a Cohenek kérésére nem mentem elük, és ott maradtam a szállásunkon, Chalin bátyám felügyelete alatt. Chalin akkor 22 éves volt, nem rég szerelt le, és egy nagyon jó barátom volt. 10 óra körül közölte, hogy akkor mi most elmegyünk. Akor is Tel Avivból indultunk, csak akkor a kocsiban kaptam tőle valamit: egy tallitot, tefillint és egy gyönyörű hasítottbőr kippát. Nagyon csodálkozva nézhettem rá, mert elmagyarázta. “13 éves vagy, felnőtt. Egy zsidó fiú életében ez egy nagyon fontos életkor. Tudom, hogy nem volt Bar Mitzvód, de a szertartás nélkül is már magad vagy a bar mitzvah, a szövetség fia.”

Akkor engem már nagyon régen nem kezelt senki zsidóként, de eszembe sem jutott tiltakozni. Chalin megkérdezte, “Emlékszel még az imákra, amiket a moshavban tanultál?” Kicsit bizonytalanul bólintottam, mert Chalin gyorsan átment velem rajtuk. Ekkor már sejtettem, hogy hova megyünk, mert megkérdeztem, hogy a szüleim tudják-e, hogy elvisz. “Az anyád igen, az apádnak meg nincs hozzá köze,” válaszolta.

Amikor megérkeztünk a parkolóhoz, szótlanul indultunk a Templom-hegy felé.
“Lucas ott lesz?” kérdeztem. Lucas a vér szerinti apám.
Chalin megrázta a fejét. “Nem, csak te meg én. Majd utána. Meghívtak minket ebédre.”

Ahogy közeledtünk a Siratófalhoz, Chalin egyszer csak megállt.
“Az ENSZ döntés után ez a rész a Palesztinokhoz került. Egy zsidó generáció nőtt fel úgy, hogy nem jöhettek ide, a zsidóknak megmaradt legszentebb helyre,” mondta. “Azok az arabok, akik 1948. előtt a testvéreinkként küzdöttek ezért a földért, ellenségeink lettek, ki tudja miért. Aztán jött a hat napos háborű 1967-ben. Nagyapának az utolsó, apának az első harctéren töltött háborúja volt. Akkor foglalta Izrael vissza Jeruzsálemnek ezt a részét. Van egy nagyon híres fénykép, három fiatal IDF katona áhítattal áll a fal tövében. Emlékezz mindig arra, hogy a népünknek ez maradt, de egy nap majd újra felépül a templom.”

A falhoz érve felkötöttük a tefillint, elmonduk az áldásokat, felvettük a tallitot, és rövid várakozás után Chalin odavezetett a falhoz, ahol egymás mellett imádkoztunk. Békéért, boldogságért, megértésért. Ahogy a homlokomat hozzáérintettem a falhoz, ahogy az ujjaim, a tenyerem végigfeküdt a kövön, éreztem, hogy bármit is teszek, bármit is próbálok elhitetni magammal, én ide tartozom.

12 éve kísért ez az emlék. És most a fiamat viszem el a siratófalhoz: csak megnézzük, de majd egy nap, 5 év múlva visszatérünk, és a bar mitzvója után elhozom ide, hogy ő is megélhesse azt, amit én, 12 éve. Most pedig, a parkolóból menet, én meséltem el a fiamnak a hatnapos háború történetét, miközben Chalin bátyám a falnál imádkozott. Aztán elővettem azt a régi tallitot, a tefillint felkötöttem, és hozzáértem a falhoz, behunytam a szemem, és elmondtam egy imát… békéért, boldogságért, megértésért.